Avagy Milly és Egnecsy kalandozásai a 2018-as Koreai Kulturális Pecsétgyűjtésen!
- Nyitásra menjünk?
- Aha, tizenegyre.
Hamar kiderült, hogy a fentebbi döntés a szombati nap legjobb döntése lett. Miután sikerült Egnecsyvel és egy másik kedves barátnőmmel is összefutnunk, elindultunk közösen a Mom Sport felé, busszal. Már a buszon is feltűnhetett volna, hogy nem egyedül mi igyekszünk erre a rendezvényre.
Mivel két évvel ezelőtt jómagam már ellátogattam eme kedves kis rendezvényre, úgy gondoltam - naivan - hogy tudom, hova és mire készülök. Tévedtem. Tizenegy után két perccel értünk oda, és már akkor is hatalmas tömeg várakozott a bejutásra. Akkor ezt még arra fogtuk, hogy mindenki nyitásra akart jönni, a kapukat pedig még mindig nem nyitották ki. Hamar kiderült azonban, hogy nem így van, mivel hömpölygött a végeláthatatlan tömeg. Te jó ég, hol voltak ezek az emberek két évvel ezelőtt???
Az is igaz azonban, hogy a fesztivál promóciója (Egnecsy kijavított, én balga marketinget mondtam...) tökéletesre sikeredett. Hiszen mi is ujjongva szereztünk magunknak arcmaszkot a bejáratnál, dobtuk be a karszalagunk végét a tombolához és vetettük bele magunkat a pecsétgyűjtésbe. A kulacsért mindent!
Maga a gyűjtés azonban javarészt ácsorgásról és várakozásról szólt, leheletnyi feladatmegoldással. Volt ahol gyorsan haladt a sor, volt ahol azonban egy teljes órát kellett várni, majd amikor sorra kerültünk, kiderült, hogy elfogyott az alapanyag. Zseniális. Mi azonban félig-meddig megcsináltuk a feladatunkat, s míg Egnecsy koreai kislány hanbokját színezte, addig én örömmel öltöztettem fel a kisfiúmat.
Plusz pont azonban, hogy a várakozás sem volt unalmas, főleg amikor azt bent a nagyteremben tettük, hiszen addig KPOP covereket nézegettünk, taekwondo bemutatón ámuldoztunk és persze a Mugunghwa valamint a Manwol tánccsoport bemutatójában és jelmezeiben gyönyörködtünk!
Hiába csak ácsorogtunk, azért egy idő után pocakunk jelezte, hogy itt az ebédidő. Azt hiszem én egy "majd éhen halokkal" hoztam Egnecsy tudtára, hogy kezdek éhes lenni. Miután végül sikerült egy negyedik pecsétet is összegyűjtenünk (hol volt még a kilencedik, te jó ég), úgy döntöttük, hogy elmegyünk enni. Nem voltak kétségeink, tudtuk, hogy várni kell. Hát kellett is, a kérdés már csak az, megérte-e. Nos, ezer forintért kaptam egy kávéscsészealj nagyságú tálkába egy fél rizs-fél hús kombót, plusz egy feles citromos sojut (nyamii). Ami azt illeti ár-érték arányban egy "kicsit" drágának találtam, de akkor már olyan éhes voltam és olyan hosszú ideje álltunk sorba, hogy készségesen ki is perkáltam azt az ezer forintocskát szerény ebédemért. Nos, legalább már nem voltunk annyira éhesek.
Ebédre való várakozásunk közepette történt, hogy a Facebook-on megjelent hírek szerint több embert már nem áll módjukban beengedni a fesztivál helyszínére. Nem is csoda, ha én meglepődtem a hatalmas tömegen, akkor a szervezők is nagyot nézhettek a sokaságon. Nem tudom, tavaly mennyien vettek részt a rendezvényen, de hogy két év alatt megsokszorozódott a KKF-re kíváncsiaknak száma, az egyszer holt biztos. Rengeteg kpopper, Magyarországon élő koreai és dorama-rajongó, valamint hozzátartozó tolongott az aprócskának tűnő csarnokban. Addig rengeteg bajom volt, nyavajogtam a tömeg miatt és a sorállásért, de amikor tudatosult bennem, hogy vannak akik kint az esőben több órányi utazás után ácsorognak bejutásra várva, visszaszívtam minden addigi elejtett szavamat. Mi legalább bejutottunk...
Onnantól kezdve egy szavunk sem volt, kissé fáradtan, de törve nem vetettük bele magunkat a forgatagba, hogy a még hiányzó pecséteket összegyűjtve megszerezzük az áhított kulacsot! Én másodszor próbáltam ki a kalligráfiát, míg Egnecsy diplomatikusan későbbre halasztotta tehetségének kibontakozását. Megismerkedtünk több koreai játékkal is, de a legnagyobb sikert a baduk aratta, ahova többször is visszatértünk, és tervbe is vettük, hogy egyszer-kétszer ellátogatunk a Koreai Kulturális Központba, hogy elsajátíthassuk a játék további csínját-bínját. Kettőnket ismerve, azt hiszem, Egnecsy barátnőm nagyobb valószínűséggel jut el és válik a baduk mesterévé.
Végül aztán sikerült összegyűjteni mind a kilenc pecsétet, s meg is szereztük az áhított kulacsot, valamint egy telefongyűrűt (ezt Egnecsy magyarázta el, mire jó, én nem jöttem rá) és három hűtőmágnest!
Plusz pont azonban, hogy a várakozás sem volt unalmas, főleg amikor azt bent a nagyteremben tettük, hiszen addig KPOP covereket nézegettünk, taekwondo bemutatón ámuldoztunk és persze a Mugunghwa valamint a Manwol tánccsoport bemutatójában és jelmezeiben gyönyörködtünk!
 |
| Fotó: Egnecsy |
Hiába csak ácsorogtunk, azért egy idő után pocakunk jelezte, hogy itt az ebédidő. Azt hiszem én egy "majd éhen halokkal" hoztam Egnecsy tudtára, hogy kezdek éhes lenni. Miután végül sikerült egy negyedik pecsétet is összegyűjtenünk (hol volt még a kilencedik, te jó ég), úgy döntöttük, hogy elmegyünk enni. Nem voltak kétségeink, tudtuk, hogy várni kell. Hát kellett is, a kérdés már csak az, megérte-e. Nos, ezer forintért kaptam egy kávéscsészealj nagyságú tálkába egy fél rizs-fél hús kombót, plusz egy feles citromos sojut (nyamii). Ami azt illeti ár-érték arányban egy "kicsit" drágának találtam, de akkor már olyan éhes voltam és olyan hosszú ideje álltunk sorba, hogy készségesen ki is perkáltam azt az ezer forintocskát szerény ebédemért. Nos, legalább már nem voltunk annyira éhesek.
Ebédre való várakozásunk közepette történt, hogy a Facebook-on megjelent hírek szerint több embert már nem áll módjukban beengedni a fesztivál helyszínére. Nem is csoda, ha én meglepődtem a hatalmas tömegen, akkor a szervezők is nagyot nézhettek a sokaságon. Nem tudom, tavaly mennyien vettek részt a rendezvényen, de hogy két év alatt megsokszorozódott a KKF-re kíváncsiaknak száma, az egyszer holt biztos. Rengeteg kpopper, Magyarországon élő koreai és dorama-rajongó, valamint hozzátartozó tolongott az aprócskának tűnő csarnokban. Addig rengeteg bajom volt, nyavajogtam a tömeg miatt és a sorállásért, de amikor tudatosult bennem, hogy vannak akik kint az esőben több órányi utazás után ácsorognak bejutásra várva, visszaszívtam minden addigi elejtett szavamat. Mi legalább bejutottunk...
Onnantól kezdve egy szavunk sem volt, kissé fáradtan, de törve nem vetettük bele magunkat a forgatagba, hogy a még hiányzó pecséteket összegyűjtve megszerezzük az áhított kulacsot! Én másodszor próbáltam ki a kalligráfiát, míg Egnecsy diplomatikusan későbbre halasztotta tehetségének kibontakozását. Megismerkedtünk több koreai játékkal is, de a legnagyobb sikert a baduk aratta, ahova többször is visszatértünk, és tervbe is vettük, hogy egyszer-kétszer ellátogatunk a Koreai Kulturális Központba, hogy elsajátíthassuk a játék további csínját-bínját. Kettőnket ismerve, azt hiszem, Egnecsy barátnőm nagyobb valószínűséggel jut el és válik a baduk mesterévé.
 |
| Fotó: Egnecsy |
Végül aztán sikerült összegyűjteni mind a kilenc pecsétet, s meg is szereztük az áhított kulacsot, valamint egy telefongyűrűt (ezt Egnecsy magyarázta el, mire jó, én nem jöttem rá) és három hűtőmágnest!
Szia Milly-Lili Hotváth!
VálaszTörlésKöszönöm a beszámolót, örülök, hogy jól éreztétek magatokat. ❤️❤️